Magyarország földrajzi helyzetéből és geomorfológiai adottságaiból egyértelműen következik, hogy ökológiai szempontból számunkra az igazi természeti "kincset" alföldi területeink jelentik, hiszen itt vannak valóban unikális jellegű, nemzetközi viszonylatban mérvadó tájképi és biológiai emlékeink. Ezek közül is első helyen kell említenünk folyó menti területeinket, amely a szabályozási munkák ellenére rendkívül sok elemét őrizték meg a táj eredeti arculatának és élővilágának. Hiszen olyannyira természetközeli folyószakaszokat, morotvákat, ligeterdőket vagy mocsárréteket, mint például nálunk a Felső-Tisza-vidéken, tényleg nem lehet látni sehol, különösen ilyen mennyiségben. Elsőrendűen fontos feladatunk tehát, hogy ezeket a nálunk is egyre fogyatkozó és emberileg is külön öröm számunkra.

Ha egy olyan területen, mint a Felső-Tisza-vidék, ahol a különböző korú holtmedrek egész tárháza található, figyelmesen szemlélődünk, rögtön feltűnik, hogy a zonációnak mind kevesebb tagja található meg egyesekben, méghozzá attól függően, hogy mennyire idősek.(A zonáció az élőlény együttesek térbeli egymásra következését jelenti.) Az élőlény együtteseknek ugyanis van egy időbeli egymásra következési sorozata is, amelyet szukcessziónak nevezünk.

Az előbbiekben vázolt zonáció a hazai éghajlati viszonyoknak és vízforgalmi sajátságoknak leginkább megfelelő, un. mocsári jellegű szukcesszió egyes állomásainak térbeli megfelelője. A lápi jellegű szukcesszióra, amely úszólápokon keresztül síklápok, vagy nálunk igen ritka dagadólápok létrejöttéhez, majd ezek fűzlápokká és égeres láperdőkké alakulásához vezet.
" Az öreg morotvánk is erre sorsra fog jutni, ha nem teszünk érte semmit." Mondta Fodor Ferenc a tiszanagyfalusi nyugalmazott gátőr. Ha a szukcesszió emberi beavatkozás nélkül történik, akkor természetes szukcesszióról beszélünk. Ez mindig igen hosszú ideig tartó folyamat, különösen az un. szekuláris szukcesszió esetében, amely a nagy klímaváltozások hatására következik be. De a változatlan makroklimatikus körülmények között végbemenő biotikus szukcesszió is több száz, olykor néhány ezer éves folyamat.

A fürdés, a vízparti üdülés, a vízi sportok, s részben a horgászat miatt nagyon nehezen egyeztethető össze a természeti értékek megőrzésére irányuló törekvésekkel. Különösen érvényes ez hazánkban, ahol az emberi fegyelmezetlenség, kulturálatlanság és kapzsiság olyan mértékű és annyira nehezen korlátozható, hogy a természeti értékek megőrzésével való összehangolása tapasztalataink szerint egyelőre teljesen megoldhatatlan. A legkevésbé ártalmas a termelési funkciók közül a nádtermelés, amelyet ha kíméletesen végeznek, még hasznos is lehet a víztér megóvása szempontjából. Ha ugyanis a nádat a jégről vágják és a teljes mennyiséget ki is hordják, akkor jelentős mennyiségű szerves anyagot távolítanak el, s ezzel lassítják a biogén feltöltődést. (Amit már el is végeztek a télen.) A legkárosabb hatású a viziszárnyas tenyésztés, különösen a halászati hasznosítással kombinálva, együttes hatásuk ugyanis a holt meder teljes leromlását eredményezi. Termelési funkciókra tehát csak a már teljesen értéktelen, s lehetőleg mentett oldali holtmedreket szabad igénybe venni.

Mivel a szabályozások miatt új morotvák képződésére igen kevés az esély, néhány holt meder esetében feltétlenül szükségesnek látszik a fiatal állapot megőrzése, azaz a megfelelő vízmélység és szabad vízfelület biztosítása. Ilyen esetben jogosnak, sőt egyenesen kívánatosnak tekinthető a kotrás, de a kivitelezést az élővilág minél csekélyebb zavarásával kell végezni, azaz lehetőleg ősz végétől kora tavaszig, s egy-egy víztérnél is több lépcsőben (vagyis térbelileg és időben is szakaszosan).
A Nagy-morotva 95 ha-os területével Rakamaz és Tiszanagyfalu községek határában, a Tisza folyó hullámterében, nyári gáttal védett területében helyezkedik el. Jelenleg a Tisza vize a tiszanagyfalusi zsilipen keresztül juthat be a Nagy-morotvába, vagy nagyobb árvizek idején a Tokaj-vízmérce 700 cm-es vízállása felett a nyári gáton átbukva önti el a területet és jelent vízutánpótlást a morotva számára.
Régebben a Tiszával közvetlen kapcsolata volt, azonban az 1970-es évek közepén az 1762 ha-os Rakamazi öntözőtelep építésével egyidőben, amelynek vízbázisa, töltéssel, zsilippel lezárták.
Ezáltal a korábbi évekhez képest mintegy egy méterrel magasabb vízszintet lehet tartani a Nagy-morotvában és ez a különbözet képezi az öntözőtelep vízbázisát. 1983-ig minden évben volt olyan árvíz, amely a nyári gátakon átbukva átöblítette a morotvát. 1983-tól a Tisza e szakaszát nagyobb árhullámok elkerülték, vagy mire ideértek ellapultak, ezért a morotva feltöltése, vízcseréje és frissítése csak részlegesen történhet meg. Sajátos tény, hogy ettől az időponttól kezdődően a Nagy-morotva elöregedési folyamata felgyorsult és különösen az utóbbi száraz időszakban vízminőségi állapota romlott.

Ma már területének jelentős részét vízinövényzet borítja és ez a növénytömeg évente újratermelődik, egyre nagyobb mennyiségben és területen. Az óriási szervesanyag terhelés fokozza az időben gyorsuló feliszapolódást. A morotvában nemzetközi viszonylatban is jelentős értékes élőlénytársulások és fajok találhatók, amelyeknek tűrőképessége átlagos, s így a civilizációs hatásokra csak mérsékelten érzékenyek, azaz nem kifejezetten sérülékenyek. A meder mérsékelten nyújtott alakú és ívesen hajló, legnagyobb hosszúságának és átlagos széleségének hányadosa kisebb mint 100, a medret határoló partok futásukat tekintve hosszan elnyújtottak és többé-kevésbé párhuzamosak. A meder keresztmetszeti képe teknő (U) alakú és a keresztszelvények legalább egy része erősen asszimmetrikus, a meder legmélyebb pontja egyértelműen közelebb van valamelyik parthoz, mint a meder közepéhez.

A víztérnek 75-100 %-ában található makrovegetáció, a víztér a felszínen kiterülő (úszó és gyökerező) hínárnövényzettel jellemezhető, a medret a fő vegetációtípus túlsúlya jellemzi, azt azonban több helyen és számottevő kiterjedésben habituálisan eltérő minőségű foltok és sávok tarkítják, de csak közepes mozaikosság észlelhető. A mederben nyíltvizes víztestek még előfordulnak, de megtalálható a felszínen kiterülő hínárnövényzet, alámerült hínárnövényzet és mocsári növényzet is. A mederre szerves üledék jellemző, a fő aljzattípus zömmel tiszta formában fordul elő, ahhoz más alkotórészek nem, vagy csak kis mértékben keverednek. A fő aljzattípus iszapos üledékfrakcióval keverten fordul elő.
A Nagy-morotva egész területén 22 makrofita fajt azonosíthatunk, ami viszonylagos fajszegénységre utal. Jelentős makrofita fajok, mint például a Nuphar luteum, Nymphides peltata, Ceratophyllum sumersum, Polygonum amphibium és számos Potegometon faj hiányzik a morotvából. A Nagy-morotva növényzetének területi megoszlása alapján kitűnik, hogy igen jelentős állományokat alkot a kolokán, amely a vízfelület 27%-át borítja. Szintén jelentős a tündérrózsa, kolokan valamint a sulyom (Trapa nators L.) 13%-os borítással. A morotva 14,2%-át nyíltvizes sulyom állomány alkotja. Ugyancsak nagy területen található Ceratophyllum demersum. A nyíltvíz csupán 5,8%-ot tesz ki, csak úgy, mint a mocsári növényzet, amely a parti régióban található.
A növényzet területenkénti megoszlásában tapasztalható különbségek természetesen a hínár állományok tömegviszonyaiban is tükröződnek. A rakamazi Nagy-morotva ichtiológiai szempontból két nagy részre osztható. A Rakamaz felé eső rész rendkívül sekély, növényzettel sűrűn benőtt és a fenékig átlátszó. Itt a rendelkezésre álló tápanyagok főleg makrofita produkcióban realizálódnak, így planktonikus szervezetek nehezen találnak maguknak megfelelő és elegendő táplálékot szaporodásukhoz, minek következtében természetesen a planktont fogyasztani kívánó halak számára sem kedvező ez az élettér. A vízoszlop szinte teljes átlátszósága miatt meleg nyári napokon a teljes vízoszlop felmelegszik, ami szintén kedvezőtlen az ott tartózkodó halak számára. A morotva felső része jelenlegi állapotában sokkal kedvezőtlenebb feltételeket nyújt a benne élő halak számára, mint a morotva Tiszanagyfalu felé eső része, ahol a vízmélység nagyobb, az átlátszóság kisebb és jóval kevesebb vizinövény található.

A morotvában sajnálatos módon a tiszai halfauna eredeti összetétele humán hatásra teljesen átalakult. Betelepítésre került a pettyes busa, és az amur. A pettyes busa a Rakamaz felé eső részen nem talál megfelelő életfeltételeket, hiszen a gyakorlatilag teljesen átlátszó vízben nincs számára megfelelő mennyiségű kiszűrhető zooplankton. Az amurtól szintén nem várhatjuk azt, hogy a morotva eutrofizációs problémáit megoldja, hiszen a problémák gyökere az esetenként a 70 centimétert is elérő tápanyagban gazdag üledék létében keresendő. Ha nagy mennyiségben kerül betelepítésre az amur, akkor elfogja ugyan pusztítani a jelenleg meglévő vizinövényzet nagy részét, de a makrofitákban realizálódott eutrofizációs folyamatot egy erőteljes planktonikus eutrofizáció fogja felváltani, azaz rendkívüli mértékben el fognak szaporodni az algák, melyek tömeges jelenléte a jelenleginél jóval kedvezőtlenebb vízminőségi állapot kialakulását fogja eredményezni, mely a jelenleginél több problémát fog okozni az illetékes önkormányzatok számára.
A kis mennyiségben történő betelepítés sem jó megoldás, mivel a betelepített egyedek nyilvánvalóan a rendelkezésre álló növényállományokból szelektíven fognak táplálkozni, és egyáltalában nem biztos az, hogy azokat a növényeket preferálják, amelyeket mi leginkább el akarunk távolítani.

A morotvában a legnagyobb tömegben a bodorka (Rutilus rutilus), az ezüstkárász (Carassius auratus gibelio), és a széleskárász (Carassius carassius) fordul elő. Kis mennyiségben található a ponty (Cyprinus carpio). Ragadozók közül a legjelentősebb a csuka (Esox lucius). A tájidegen növényevő halak további telepítését meg kellene tiltani, ugyanakkor növelni a ponty, (elsősorban a nyurgaponty) mennyiségét. A pontyállomány mennyiségének növelését indokolja a ponty sajátos táplálkozási módja is, mikor a zooplankton fogyasztás mellett az üledékben keresgél, feltúrja azt. Ezzel sok kiülepedett szerves anyagot újra mobilizál, nem ugrásszerűen, de folyamatosan csökkentve az üledék szervesanyag tartalmát. Tevékenységével ugyanakkor táplálékot biztosít a zoobentosz számára is, melyek fogyasztására gyakorlatilag ugyancsak a fenti irányba hat.
A medermorfológiai és vízmélységi adatokat figyelembe véve a Nagy-morotva jelenlegi állapotában a pontyos és a compós-csukás holtmeder típusai között helyezkedik el. A haltelepítések során figyelemmel kellene lenni arra, hogy ne csak egyetlen korosztályba tartozó fogásérett példányokkal történjen a telepítés, hanem olyan módon, hogy a halak különböző korcsoportjai együttesen legyenek jelen a víztérben. Megfelelő korösszetételű pontyállomány esetén ugyanis minden remény meg van arra, hogy a ponty le tud ívni a morotvában. Ennek természetesen alapvető feltétele, hogy ősszel ne történjen rablógazdálkodás jellegű lehalászás.
Általános ökológiai szempontból teljes biztonsággal állítható, hogy a rekonstrukció felé vezető első két lépés a vízpótlás megoldása és a vízszintszabályozás lehetőségének a biztosítása kell legyen. A továbbiakban tehát elsősorban ezt a két témakört kell részletesen elemezni. A hullámtéri morotvák esetében a feltöltő szukcesszió hatását a nagyobb árvizek átöblítő hatása általában hatékonyan ellensúlyozni tudja. Ilyenkor ugyanis a meder rendszerint jól megtisztul a szerves anyagokban és növényi tápanyagban gazdag finom üledéktől és a növényi maradványoktól (förna, detritusz). Ez a folyamat azonban sajnos a Nagy-morotva esetében két okból sem jelent igazi megoldást, ami miatt különösen gyors a meder feltöltődése (elöregedése).

Egyrészt a nagyobb árvizek az utóbbi években egyre inkább elmaradnak, másrészt a morotva "áramlásárnyékában" fekszik, a különösen a felső (északi) vége felőli hatékony átmosásnak igen kicsi az esélye. A Tiszából kisebb (mederben maradó) árhullámok idején gravitációsan vagy szivornyával történő közvetlen vízpótlás az eddigi tapasztalatok alapján ökológiai szempontból kedvezőtlennek ítélhető. Pont abban az időszakban jelent ugyanis ez a megoldást igazi vízpótlási lehetőséget, amikor a Tisza vizének hordaléktartalma a legnagyobb, s éppen akkor nincs lehetőség vízpótlásra, amikor arra - különösen a mai csapadékszegény időjárási körülmények között - igazán szükség lenne. Az egyenlőtlen vízutánpótlás lehetetlenné teszi az eusztatikus vízterekre jellemző, s itt mindenképpen kívánatos összetételű élővilág kialakulását; a nagy hordaléktartalom meggyorsítja az amúgyis elég intenzív feltöltődést; a Tisza vizének általában kedvezőtlen minőségi állapota miatt pedig nő a tápanyagdúsulás és a mikrobiális szennyeződés veszélye.

Ökológiai szempontból sokkal kedvezőbb, bár kétségkívül igen nagy költséghatású megoldást jelentene a szivattyúval történő vízátemelés, amellyel a megfelelő időben végzett és elfogadgató minőségű vízzel történő feltöltést viszonylag optimálisan lehetne biztosítani.

Szakirodalom:
ÖKOLÓGIAI ÁLLAPOTFELMÉRÉS ÉS ADATSZOLGÁLTATÁS A Rakamaz és Tiszanagyfalu közigazgatási területéhez tartozó Nagy-morotva holtág rekonstrukciójához